Ezekre a kérdésekre talán sose kapunk konkrét és hiteles választ. Elképzelés az sok van. Értelmezés és eredeztetés is akad bőven.Nem állítom hogy itt megtudod a választ,de talán....
A vámpír egy mitikus lény a népi kultúrában, rendszerint egy újra feléledt emberi holttest, ami emberi vagy állati véren él, és sok esetben természetfeletti erőkkel rendelkezik, mint az emberfeletti erő és gyorsaság, állatok fölötti hatalom vagy átváltozás.
Néhány kultúrában nem-emberi vámpírok (pókok, kutyák, démonok vagy akár növények) is szerepelnek, de a vámpírizmus leggyakrabban emberekre korlátozódik. A vámpírok gyakori szereplők a horror-és fantasy-irodalomban.
Ők az éjszaka teremtményei – vérszívó alakváltók. Erősebbek és gyorsabbak a halandóknál, halhatatlanok, s nem öregednek. Ezeket a képességeket az emberek vérének köszönhetik, mely természetfeletti képességekkel ruházza fel őket.
A vámpír az élőhalott magyar neve, és több kelet-európai nyelvben hasonló elnevezést, hangzást használnak. A másik elnevezés a ’’nosferaut’’, ez ’’élő holttestet’’ jelent. Ugyanis sok nép legendáiban a vámpírok sírból kikelt holtak.
A vámpírokról mindenkinek szép, misztikus emberszerű lények jut az eszébe, ám olvashatunk olyan történeteket, ahol undorító, ocsmány teremtmények, akik gondolkozni sem tudnak, csak járkáló élőhalottak – hasonlóak a zombikhoz.
Vörös arcú, borotválatlan, hangos, kutyafogú vagy agyarú rémek, akik ráülnek az áldozatukra, s agyonnyomják azt, amíg a vérüket szívják.
De igaz, valóban többségében e lényeket földöntúli szépséggel, s nemességgel ruháznak fel. Ám ez a fajta vámpír, aki sápadt, elegáns, borotvált nemes vámpír és csak két takaros lyukat hagy az áldozat nyakán a 19. században jelenik meg.
Honnan ered?
A legősibb vámpír mítosz gyökerei nagyon mélyek, szinte követhetetlenek. Egyesek szerint talán a kannibalizmus virágkorának felszámolásakor keletkeztek, amikor az emberiség fejlődése történelmileg megkövetelte az emberevés "vér szívás" tabuvá válását, s ez öröklődött-formálódott-öltött alakot a folklórban egyfajta démonikus lény képzeletbeli megjelenítésével.
A vámpír mítosz bizonyos motívumai ugyanakkor egyértelműen a keresztény képzet körhöz kapcsolódnak, mint például: az ostya védő hatalma, a "gonosznak" ( vámpírnak) a kereszttől való rettegése, Krisztus vérének ivása stb.
De köthető a mindennapok világához is, mint ősi, mégis aktuális forráshoz: a vér szívó rovarokkal való találkozáshoz, az undor reakcióhoz, a legyengüléstől való félelemhez. Vagyis ezen félelmek antropomorfizálásáról, mágikus projekciós-azonosulási mechanizmusáról van szó.
Sőt, a mély lélektani magyarázat sem vehető el teljesen, hiszen pl. a "behatolás" mozzanata vagy a fogak és körmök kinövése mint fallikus jelképek ezt az elképzelést is alátámaszthatják. Bár ennek részben ellene szól, hogy a nép mondákban hiányzik az erotikus viszony a vámpír és áldozata között, ami a tömeg kultúrában jelenik csak meg, s válik a vámpír mítosz egyik alap motívumává.
A lényeg végső soron számunkra az, hogy mindenképpen valamilyen ősi "archeképzet"-ről van szó, amely kötődik egyrészt egy mágikus világképhez, másrészt pedig a folklórhoz, egyes motívumait tekintve pedig a keresztény képzet világhoz, s ez manifesztálódott azután az irodalomban és a filmben.
A vámpírok félig evilági, félig túlvilági lények, akik vérrel táplálkoznak. Ősidők óta élnek az emberek képzeletében. Talán azóta, hogy egy igen-igen primitív ősközösségben tabuvá lett az emberevés, és a tilalom megszegését holmi ártalmas, gonosz, külsejükben is visszataszító, iszonyatot keltő figurákra ruházta át a bontakozó emberi fantázia.
Kezdetben a vámpírok főként állatokra hasonlítottak, s mindmáig élnek ilyen elképzelések is. Goya rajzain hüllőkre, kétéltűekre és patkányokra egyaránt hasonlító szörnyállatkák támadják meg álmukban a védtelen hajadonokat.
De miként a mítoszokban és a mesékben történni szokott, ez a motívum is egyre több mellékjelentést szív föl magába, érintkezik másfajta hiedelmekkel, jelentésvilága gazdagodik. Kézenfekvő, hogy a vámpírhitnek előbb vagy utóbb kapcsolatba kellett jutnia a halottak kultuszával, a túlvilágról, a halál utáni életről alkotott képzetekkel. A holttest, amely kísérteni, bosszút állni vagy akár csak szeretteit meglátogatni kikél sírjából, könnyűszerrel elsajátíthatja a vámpírmesterség fortélyait, annál is inkább, mert valamiből csak a halottnak is meg kell élnie. Egyesült tehát a mítoszban a holtak visszatérésének és a vérivásnak a mozzanata, az utóbbi azonban - mint láttuk - önállóan is létezett tovább. A vérszívó állatlények mítoszát pedig minden bizonnyal táplálhatta a vérszívó rovarokkal (poloskákkal, szúnyogokkal, kullancsokkal) szembeni ösztönös irtózatunk.
A vámpír a rejtélyes-titokzatos éjszakában keresi föl mit sem sejtő áldozatát, aki legtöbbször nő, hiszen ő az igazán védtelen és kiszolgáltatott. A démon rendszerint a nyakán sebesíti meg áldozatát, onnan szívja magába az "életelixírt". A vér ugyanis táplálékot jelent a démonikus lény számára, erejét az élő ember vitalitásából meríti, s miközben ő újra meg újra feltöltődik, az áldozat elgyöngül, esetleg végképp el is pusztul. Ezáltal a mítosz jelképesen is fölfogható: megtestesíti a más kárán gyarapodó embert. Az eszetlen kizsákmányolást ma is a "kiszipolyozás" szóval jelöljük, és azt mondjuk a kegyetlen zsarnokról, hogy alattvalói vérét szívja. S hogy ennek valós alapja is lehet, bizonyítja a Dracula név történelmi személyhez kötődése: Vlad Dracul havasalföldi vajda állítólag megtette, hogy jóízűen falatozott karóba húzott áldozatai körében. Vagy utalhatunk a Báthory Erzsébetnek tulajdonított borzalmas kínzásokra. A modern irodalom is gyakran fordul ehhez az ősi szimbólumhoz. August Strindberg Haláltánccímű drámájában így jellemzi a főszereplőt, Edgart a felesége: "Ismered a vámpírok természetrajzát! Azt mondják róluk, hogy mindegyik egy-egy halottnak a lelke, amely egy eleven testet keres, hogy kedvére élősködhessék rajta. Edgar is halott... amióta ott előttünk a földre zuhant. Nincsenek már személyes érdekei, nincs egyéni élete, nincs benne kezdeményező erő. De ha kezébe kap egy élő embert, akkor rátelepszik, beléereszti szívócsápjait, és élni, virulni kezd. Most rajtad ül!" Strindberg egy másik drámájában, a Kísértetszonátában a szakácsnő jelenik meg vámpírként: "Nem megy el! Nem bírunk vele! ... Nem látja, hogy fogyunk és sorvadunk?..."
A vámpír legendáját tehát egy olyan elfojtott benyomás is táplálhatta, mely szerint az ember csak úgy hosszabbíthatja meg tetszés szerint saját életét, ha elveszi valamelyik másik ember életének egy részét.
Az elmondottakból következik egy újabb jelentésárnyalat: a másik ember egyéniségének erőszakos leigázása, akaratának megbénítása vagy egyenesen szexuális birtokbavétele. Már a káldeusok úgy tartották, hogy a vérszívás a nemi kapcsolat egyik formája, s a római mitológia lámiái, azaz gonosz tündérei is szeretők és vámpírok voltak egy személyben. Az erotikum azonban főként a romantika óta, modern korunkban lett a vámpírmotívum szerves részévé.
A különböző korok vallási elképzelései is nyomot hagytak a vérszívó démonok mitológiájában. A keresztény hit hatása három vonatkozásban mutatható ki. Az első, hogy a démonokat a vallás ellenfelének, a Sátán, a Gonosz gyermekeinek kell tekinteni. A vámpír az Ördög egyik világi formájaként lép föl. Nem csoda hát, ha a kereszt jelétől, a feszülettől, a nyakban viselt amulettől, máskor meg Jézus vagy Mária nevének említésekor rémület szállja meg a vámpírt, és eliszkol. A halál utáni vámpírlét is a vezeklés vagy az elkárhozás egyik formájává vált. A bűnben elhalálozott gonosz ember a sírban sem nyughatik, kísértőként kell körüljárnia, az Ördögnek toborozván új meg új áldozatokat.
Másrészt a vérszívás a kommunió, az áldozati egyesülés travesztiája. A vér által való mitikus egyesülés ugyancsak ősi képzete az emberiségnek, gondoljunk csak a vérszerződés mindenféle elterjedt aktusára. De a keresztény áldozás szertartásában is az ember a bort Isten véreként veszi magához és fogadja be. Szorosan kapcsolódik hát végül az áldozatokhoz a megváltás képzete is, hiszen a gonosz vérszívó démonokat elpusztíthatja egy ártatlan, gyönge nő önfeláldozása, ha a vámpírt nála lepi a hajnalhasadás, illetve az azt jelző kakaskukorékolás.
Az újkor még egy fontos adalékkal színezte a motívumkört: az idő múlása nem fog a démonokon, örök kényszerűségben élik életüket. Ez a gondolat a keresztény vallásban is megvan: a pokolbeli kárhozat szenvedései mindörökké tartanak; a modern felfogás azonban nem a szenvedésre helyezi a hangsúlyt, hanem a körkörös állandóság unalmára, a megszakítatlan egy helyben topogásra, a változások hiányára.
A vámpírtéma fölélesztését egy külső körülmény is indokolta. A némafilm jó érzékkel kereste a látványos szüzséket, a képekkel kiváltható heves érzelmi hatásokat. Igazuk van azoknak, akik a mozi sötétjében elénk vetülő fény-árnyék jelenségeket az álomhoz hasonlítják, és úgy érzik, itt a szigorú racionalitással szemben elsődlegességük van a megdöbbentő, primér érzéki-érzelmi benyomásoknak, s ezek olykor mélyebben ivódnak be emlékezetünkbe, mint tudatosan szerzett élményeink. "Bizonyos, hogy az írott és mondott költészet nem fejezheti ki a kísérteties, démoni, természetfölötti jelenségeket olyan erővel, mint a film. Mert a beszéd az emberi értelem alkotása, még a rejtelmes varázsigék titokzatos, orphikus szövege sem 'természetfölötti', legfeljebb érthetetlen. Tehát az emberi szó érthetetlenné válik, mihelyt felfoghatatlan: ez a lényegéhez tartozik. Az emberi értelem önvédelme ez. De a látvány akkor is érthető és világos lehet, hogyha felfoghatatlan. És ez az, amitől a hajunk szála is égnek áll." Úgy tűnik, hogy a film szerfölött alkalmas közeg egy szavakban megfogalmazhatatlan, hiszen még tudatossá sem vált általános közérzet kivetítésére. A tudós szociológus által később kiemelt vonások "benne voltak a levegőben", s a filmalkotó ennek a megsejtett létállapotnak találta meg egyenértékű, hűséges kifejezését, dramaturgiai és vizuális formáját.
A vámpírokat már az ókori görögök is ismerték, ők emberszerű démonokban hittek, akik a vérünket szívják és betegségeket terjesztenek. Empusának hívták azt a vérivó nőstény dögöt, ami az ókori görög színművekben kísértett. A lamia vagy brukolakhosz, így hívták az ókori görögök az általunk ma ismert vámpírt. A mítosz szerint a vámpír mindig udvariasan kopogtat a ház ajtaján, ezért a görögöknél elterjedt szokás volt, hogy az udvarias, egyszeri kopogtatásra nem nyitnak ajtót. A régi Asszíriában az ekimmu volt ismert. Ez életében ember volt, de ha valaki a halála után felelőtlenül nem temette el rendesen, akkor ekimmu lett belőle. Ennek következményeként aztán eléggé szomjas és éhes lett, és a továbbiakban vérszívóként "élt".
A vámpír alakja erősen összekötődik a vér motívumával, tekintve, hogy a vámpír (már) halott és fél-létének fenntartásához vérre, ergo életre van szüksége az életben maradáshoz.
Vámpírok Magyarországon
kalendáriumok és vásári ponyvaregények megsárgult lapjain találkozhatunk azokkal az ősi rémhistóriákkal, melyek a denevér alakjában feltámadó vámpírokról szólnak. Bár a vérfagyasztó történeteket a világ minden táján ismerik, kevesen tudják, hogy a 18. században magyar vámpírok tettek szert a legnagyobb hírnévre.
Idestova tíz emberöltő telt el azóta, hogy az öreg kontinensen szárnyra kaptak az első híradások a hazánk területén felbukkanó vámpírokról. A beszámolók görgetegét két olyan eset indította el, amelyek valójában nem Magyarországon történtek, mégis hamisítatlan magyar vámpírhistóriaként ismerte meg őket a nagyközönség.
1725-ben a mai Szerbia területén fekvő Kisolova lakosságát tartották rettegésben a vámpírok. A döbbenetes események azután kezdődtek, hogy eltemettek egy Plogojovicz Péter nevű parasztot, akinek halála után tíz héttel kilenc ember betegedett meg a községben, s rövid, alig 24 órás betegség után valamennyi meghalt. Utolsó szavaikkal azt mondták, hogy álmukban meglepte őket az elhunyt Plogojovicz, rájuk feküdt és összevissza harapdálta a torkukat.
Miután a rémült lakosság követelésére a hatóságok felnyitották a sírt, a következő látvány tárult eléjük:„A testnek a legkisebb hullaszaga sem volt, és teljesen épnek találtatott. Haja és szakálla, sőt a körme is újra kinőtt, bőre lehámlott, s kilátszott alóla a friss bőr. Egész teste olyan volt, hogy életében sem lehetett tökéletesebb, míg szájában nagy meglepetésre friss vért észleltünk. Szóval, mindazokat a jeleket felfedeztük, amelyek a vámpírságra utalnak. A tömeg egyre rémültebb és izgatottabb lett, nagy hirtelen meghegyeztek egy nyársat és keresztülütötték a holttest szívén, miközben nemcsak fülén és száján keresztül eredt meg a vére, de egyéb durva jelenségek is mutatkoztak. Végezetül a nép a holttestet itteni szokás szerint porrá égette.”
Ez a jelentés valóban alkalmas lehetett arra, hogy az olvasóközönség hőmérsékletét néhány fokkal emelje. Íme, hivatalos személyiség hivatalos aktáiban igazolja egy valódi, szabályszerű vámpír létezését! De csupán egyetlen, elszigetelt esetről lévén szó, a szenzáció elhalkult, és Plogojovicz Péter dicsőségét eltemette volna a feledés pora, ha hét év múlva, 1732-ben nem csap le a hírbomba: a Tisza mentén huszonkét vámpír, tehát egy egész csorda működik és hörpöli a lakosság vérét! A földrajzi adatok szerint ugyan a déli határvidéken játszódtak az események, a nyugati források mégis következetesen állították, hogy a „boldog Tokaj” festői táját özönlötték el a vérszívó szörnyek.
Történt, hogy egy Arnold Paole nevezetű hajdú halála után három héttel elkezdtek panaszkodni a helybéliek, hogy a másvilágra távozott földijük éjszakánként gyötri őket, s négy ember bele is pusztult az éjjeli vérveszteségbe. Hogy a bajnak véget vessenek, kiásták a hullát, és azt tapasztalták, hogy teste teljesen ép, haja, körme újra kinőtt, orrán-száján friss vér folyt ki, koporsója tele volt vérrel, egyszóval valóságos vámpírnak bizonyult. Amikor pedig szívén nyársot ütöttek keresztül, torkából tisztán hallható hörgés tört elő. Ugyanígy cselekedtek az elégetett vámpír négy áldozatával, hiszen azok is vérszívókká váltak. Ezzel azonban még nem vették elejét a vésznek, mert kiderült, hogy Paole néhány birkának is „megcsapolta” a vérét, s akik – összesen tizenheten – ezek húsából ettek, ugyancsak vámpírok lettek. Így hát újabb kihantolások és hullaégetések következtek, egészen addig, míg meg nem bizonyosodtak róla, hogy a legutolsó vérszipolyozót is sikerült végleg a túlvilágra küldeni.
Néhány évvel korábban, 1718. február 20-án a napjainkban már Szlovákiához tartozó Lublón tört ki valóságos vámpírláz, nem sokkal azután, hogy eltemettek egy Kaszparek Mihály nevű polgárt. Híre ment ugyanis, hogy az egykor vagyonos embernek nincs nyugta a sírban, visszajár kísérteni, rettegésben tartja az alvó embereket, de még a járókelőket is megtámadja.
Amikor az effajta hírek megsokasodtak, a városi tanács gyors intézkedést hozott, és kiásatta a holttestet. Testvérei azonban titkon kiemelték és elrejtették szívét, így az égetés semmit nem használt. Kaszparek lelke nyugodtan zaklatta tovább a halálra rémült helybélieket, és újabb gaztettekkel hívta fel magára a figyelmet: gyújtogatni kezdett. Először tulajdon testvérbátyja házát borította lángba, azután nem kevesebb, mint ötven épületre vetett égő csóvát, s mivel a tüzet nem lehetett eloltani, tehetetlenül nézték az emberek a pusztulást.
Ki tudja, meddig folytatódtak volna az ijesztő események, ha a véletlen nem játszik a hatóság kezére. Amikor a tanács tudomására jutott, hogy a vámpír szívét teljes egészében megőrizték a testvérei, bölcs határozattal azonnal bekövetelte és elégette a tragikus eseménysorozat okozóját. A veszedelem ezzel egy csapásra megszűnt, és Kaszparek kísértete soha többé nem jelentkezett.
Mivel a lublói szellem garázdálkodása meglehetősen távol áll a vámpíroktól megszokott tevékenységtől, sokan már akkor arra gyanakodtak – bár bizonyítékkal senki nem tudott szolgálni –, hogy csupán egy szélhámos használta ki az elhunyt Kaszparek hírnevét. Feltételezések ide, találgatások oda, annyi bizonyos, hogy a szepességi kísértet egész Európában hatalmas népszerűségre tett szert: akkorára, hogy az izgalmas történet később több író fantáziáját is megmozgatta.
Megsárgult iratok őrizték meg a leghíresebb magyar vámpírper emlékét is, amely a 18. század derekán zajlott le a Szolnok megyei Deés községben. A nem mindennapi ügy részleteit a deési városi tanács 1742. augusztus 2-án hozott határozata ismerteti, amelyben kérvényt nyújtanak be a vármegyéhez egy falubéli asszony holttestének exhumálására. Éjszakánként ugyanis szörnyű jajgatás verte fel a temető csendjét, amelyért egyértelműen a tavasszal elhunyt Pila Bába szellemét tették felelőssé. A vámpírrá változott „asszonyi állat” ráadásul áldozatokat is követelt. A helybéliek közül hárman, akik már hónapok óta súlyos betegségben szenvedtek, eskü alatt vallották, hogy az elhunyt szelleme éjszakánként rendszeresen visszajár hozzájuk, hogy vérükből táplálkozzon, s ez okozza majd vesztüket.
Ezt a vélekedést osztották a tekintetes tanács tagjai is, akik – a vármegye válaszának megérkezése után – augusztus 18-án a következő feltételekkel adtak engedélyt a gyanús holttest kihantolására: „Mivel arculatában pirosságot vagy valami elevenséget s a karónak beléverettetése után valamely vérnek kiütését bizonyosan tapasztalják, elrendeltetik, hogy sírjából kivétessék, a törvényfához vitessék s ott hóhér által megégettessék.”
Pila Bába meglehetősen gyanús nőszemély lehetett, mert a tanács megelőlegezte neki a vámpírságot, bizonyosra véve, hogy ezeket a tüneteket látni fogják rajta. Hogy a kiküldött atyafiak mit tapasztaltak az exhumálás alkalmával, arról nem szól a fáma. Annyi azonban bizonyos, hogy a század közepén már Európa közvéleménye sem kételkedett a vámpírok létezésében.
Amikor az általános izgalom a tetőfokára hágott, maga a császár is beleavatkozott a dologba, aki megállapította, hogy az egész vámpírhit babonás parasztok képzelődésének a szüleménye, s rendelettel utasította az egyházi és világi hatóságokat, hogy az embereket akár a legszigorúbb megtorló eszközökkel is térítsék el az ilyen babonás tévelygésektől. Bár ezzel a magyar vámpírláz is gyorsan alábbhagyott, a Sajó és a Tisza közötti vidék lakossága a nora nevű démon alakjában a mai napig megőrizte az évszázados legendát.
A magyarországi vérszívókról szóló mendemondák a korabeli természettudósok és írók fantáziáját is megmozgatták. Franciaországban Dom Calmet népszerűsítette vámpírjainkat 1746-ban megjelent könyvével, s csak úgy hemzsegtek Maximilian Perty svájci professzor okkult jelenségekről szóló, 1872-ben kiadott enciklopédiájában is. 1849-ben Weimarban jelent meg egy regényformába öltöztetett egyveleg Die Vampyrbraut (A vámpír-menyasszony) címmel, amelynek szerzője gyanánt a magyarKörösházy Ferencet tüntették fel. A kötetben ismert vámpírhistóriák váltakoznak különféle cigánybabonákkal, jövendőmondással, farkasemberekkel, néprajzi leírásokkal, de kitér a híres betyárokra is, egyszóval a külföldi utazók érdeklődésére számot tartó egzotikumokkal. A lublói vámpír történetét először Jósika Miklós használta fel Második Rákóczi Ferenc című, 1852-ben kiadott regényében, négy évtizeddel később pedig Mikszáth Kálmán írt borzongató fordulatokban bővelkedő elbeszélést Kísértet Lublón címmel.
Megdöbbentő tény:
Báthory Erzsébet
1560-1614
Ecsedi Báthory Erzsébet
Született:Nyírbátor 1560.augusztus 7
Elhunyt:Csejte 1614.augusztus 21
Élete
Apja ecsedi Báthory György volt, aki 1570-ben halt meg, anyja somlyói Báthory Anna, anyjának testvére Báthory István fejedelem (1571–1586), aki később lengyel király lett (1575–1586). Báthory Erzsébet az ecsedi kastélyában töltötte gyermekkorát. Nádasdy Ferenc gróffal, aki nála öt évvel volt idősebb, tizenegy éves korában jegyezték el. 1575-ben lépnek frigyre, amire még II. Miksacsászár is hivatalos volt, habár az út veszélyeire hivatkozva nem jött el. Nádasdy gróf feleségének acsejtei kastélyt és a körülötte lévő 12 falut adta nászajándékba, amelyek Pöstyén közelében terülnek el. 1602-től a Nádasdy család tulajdona, akkor sikerült teljesen megvásárolni. Erzsébet először Sárvárra került, ahol a Nádasdy családnak volt családi kastélya, majd ezután nemsokára aPöstyén közelében fekvő Csejtére költöznek. Miközben Nádasdy Ferencet – akit kegyetlensége és bátorsága miatt „Fekete Bégként” is emlegettek – a török ellen vívott csatározások kötötték le, Erzsébet sokat tartózkodott egyedül, magányos és zárkózott volt. A házasságból hat gyermek született:
Anna (kb. 1585 – 1605 után), Zrínyi Miklós dunántúli főkapitány felesége
Katalin (kb. 1594 – ?), Homonnai Drugeth György felesége
Pál (1593/1597 – 1633/1650), Nádasdy Ferenc apja, akit I. Lipót a Wesselényi-féle összeesküvésben való részvétele miatt 1671-ben lefejeztetett
András (1598 – 1603)
Miklós (? – ?), Zrínyi Zsuzsanna férje
Orsolya (? – ?)
Férje 1604-ben halt meg Sárváron. Erzsébet ezután özvegyként élt tovább.
Vérfürdő és egyéb kegyetlenségek
Erzsébet alakját már férje életében is sötét homály övezte. Okkult tudományokról és megkínzott szolgálókról beszéltek. Ma a köztudatban leginkább az öregedés ellen folytatott praktikáiról ismert, hogy minden tükröt összetört, hogy ne lássa öregedni magát.
Mendemondák szerint egyszer úgy megütött egy szolgálót, aki az úrnő haját fésülte és megrántotta, hogy annak kiserkent a vére és Erzsébet kezére fröccsent. Úgy látta, a bőre megszépült tőle. A fiatalság titkát keresve megölte a lányt és megfürdött a vérében. Később szüzek vérét vette, akiket a legalkalmasabbnak talált ilyen célra. Birtokán összegyűjtötte a szüzeket, megkorbácsolta, megcsonkította és megkínozta, majd a lábuknál fellógatva őket, vérüket vette.
Ezeket a mendemondákat azonban egyértelműen cáfolják a biológiai tények, hiszen az emberi vérben – alvadása miatt – lehetetlen megfürdeni.
Állítólag ivott is a vérükből, kezdetben aranyserlegből, majd közvetlenül a testükből.
Miután a környéken élő lányok elfogytak, kastélyában akadémiát létesített női szeretőjével és az ideküldött lányokkal hasonló módon végzett. A történet szerint elfogatásáig hatszáznál is több lány életét oltotta ki.
A kutatások szerint Báthory Erzsébet sosem bántotta saját jobbágyait. A hozzá kerülő lányokat mindig több száz kilométerről hozatta, az ország különböző pontjairól, így senkinek sem hiányoztak, és az akkori utazási lehetőségek miatt az élő lányokat sem lehetett látogatni. Ám fontos megjegyezni, hogy Báthory Erzsébet a saját jobbágyaival anyai szeretettel bánt, és sosem ragadott el közülük senkit. Ezzel magyarázható, hogy nagyon sokáig nem került sor az ügy felgöngyölítésére.
A történet alapját egy jezsuita pap által papírra vetett írás alkotja, mely Báthory Erzsébet halála után több mint száz évvel kelt. Ennek fényében a fenti történet valóságtartalma megkérdőjelezhető.
Letartóztatás
Báthory Erzsébetet 1610. december 29-én tartóztatta le Thurzó György nádor. A nádor meglepetésszerűen látogatta meg, amire a Báthory Erzsébet körül keringő pletykák kényelmetlensége miatt volt szükség, ugyanis a Báthory család rokonságba került a Zrínyi családdal, sőt magával a nádorral is. A vád szerint a csejtei kastély udvarában több lány holttestét találták eltemetve, amelyeken sérülések voltak. Erről állítólag Kereskényi György báró, a Báthoryak jó képességű, de rendkívül gátlástalan főembere értesítette a nádort. Így remélve anyagi haszonszerzést az eljárásból. Ez indította előzetes vizsgálatra és számtalan tanúvallomás jegyzőkönyvbe vételére a nádort (aki egyébként hivatalból járt el Báthory Erzsébet ügyében). A visszavonultan élő asszony ellen eljárást indítottak, aminek során a kínvallatás hatására szolgálói és komornái beismerő vallomást tettek. Az ő sorsuk a lefejezés lett egy héttel később. Testüket máglyán elégették. Nádasdy özvegyét élete végéig a csejtei várban tartották fogva befalazva. Perre és ítéletre nem került sor. Erzsébet itt halt meg 54 évesen, elborult elmével 1614. augusztus 21-én.
