Boszorkányok

                  

A BOSZORKÁNYSÁG KIALAKULÁSA:

Régóta foglalkoztatja az embereket az a kérdés kör, hogy valóban léteznek-e boszorkányok, és ha igen, milyen tu­lajdonságaik vannak, illetve miként lehet őket felismerni.

 A kíváncsiság irántuk leginkább azzal magyarázható, hogy a boszorkányság nagy talányt jelentett mindazok számá­ra, akik valamilyen kézzel fogható magyarázatot kerestek rá.

 A boszorkányok ugyanis azok közé a misztikus lények közé tartoznak, akiknek a létezésébe vetett hit szinte az egész világon elterjedt.

 Ennek bizonyítékaként máig szám­talan legenda, mese és babona él velük kapcsolatban. So­kan vannak olyanok, akik az emberi hiedelem világ más misztikus lényeivel, így például ördögökkel, manókkal, koboldokkal, farkas emberekkel és vámpírokkal hozzák szoros összefüggésbe őket, míg mások a sámánokhoz és a táltosokhoz hasonlóan valódi tudás birtokában lévő, kü­lönféle mágiákban jártas és gyógyításra is képes emberek­ként tekintenek rájuk.

A magyar nyelvben használt boszorkány szó a török eredetű basyrkan kifejezésből származik. Valószínűleg a csuvas nép körében elterjedt alak változata, a busturgan került át eredetileg a magyar szó készletbe, és a nyelv fejlődés során ebből alakulhatott ki a boszorkány elnevezés.

 Maga a kifejezés összetett jelentés tartalmat hordoz. A ki­fejezés török eredetije lidércet jelennt,
a csuvasoknál vi­szont már ennél az általános fogalomnál mélyebb értel­mű volt.

 Náluk ugyanis már olyan lényt - például házi manót, koboldot - jelölt, aki a természet feletti erőkkel kapcsolatra lépve ártó szándékkal az alvó emberek mell­kasára telepszik és megnyomja, azaz fullasztja, fojtogatja őket. 

Maga a bosz, basz szó nyom, megnyom jelentéssel bír a török nyelvben. Az eredeti hiedelmek szerint tehát a boszorkány olyan ártó szándékú lény, aki rendszerint éj­félkor felkeresvén alvó áldozatát a mellkasára telepszik, majd kínozza, nyomorgatja.

 A később általánossá vált fel­fogás szerint a boszorkány olyan interperszonális lény, aki emberi személy, de természet fölötti hatalommal ren­delkezik.

 A boszorkányságot ennek a felfogásnak az alap­ján a mágiával kapcsolatos foglalkozás egyik jellegzetes formájaként kezdték el számon tartani. A mágia, varázs­lás azon a felfogáson alapul, hogy a természeti erők vala­milyen módon befolyásolhatók. Bár maga a mágia nem vallás, mégis csaknem minden formája hordoz kultikus, vallási tartalmakat.

A boszorkánysággal kapcsolatos hiedelmek és elkép­zelések egészen az ókori mitológiákig nyúlnak vissza. A hindu mitológia Káli istennője, a görög Hekaté és Kirké, a görög-római mítoszok alvilági, vérivó nőnemű démonai, az embereket felfaló Lámiák mind a középkori boszor­kányhit előképeinek tekinthetők.

 Ezeknek köszönhetően vált a lamie és a lemures szó később például a francia nyelvben a boszorkányság szinonimájává, és ezekből ere­deztethetőasorlier, vagyis megvetés szavuk is. Ugyancsak az antikvitás mitológiáira vezethető visszahechicera kife­jezés, ami általánosságban megvetést jelent. A németek homályos eredetű Hexeszava már a pogány papok és papnők, varázslók és boszorkányok földi lakhelyeit jelöli. A Római Birodalom bukását követő első évszázadokban a túlvilági erőket még nem tekintették igazán komolyan fe­nyegető veszélynek a keresztények. Ebben a korban az úgynevezett ördögűzők a megfelelő rituáléikkal távol tud­ták tartani az emberektől a sátánt és annak gonosz démo­nait. A kereszténységnek ezekben az évszázadaiban fő­ként az ősi pogány hitvilág képviselőit, a sámánokat, tálto­sokat, javasokat, tudókat és látókat tekintették boszorká­nyoknak, vagy más néven szépasszonyoknak. A népi hie­delemkörben ez úgy jelent meg, hogy a boszorkányok a sámánok fejdíszeit - tollat, szarvat vagy agancsot -, vagy ezekhez hasonló képződményeket viselnek a fejükön. Ek­kortájt a boszorkánysággal kapcsolatban még az a kettős­ség állt fenn, hogy természet feletti képességeit egyaránt képesek a jó és a rossz szolgálatába állítani, így megkü­lönböztettek jó - segítő, javas és gyógyító -, illetve gonosz - ártó, megrontó és pusztító - boszorkányokat. A boszor­kányság iránt eleinte elég elnézőek voltak, ezáltal a velük szembeni fellépések, büntetések is nagyon enyhének szá­mítottak a későbiévszázadokhoz képest.


A boszorkánysággal kapcsolatos egyértelműen negatív tartalmak csak a XI. századtól kezdve alakultak ki, amikor a katolikus egyház szemében a Gonosz egyre nagyobbá és hatalmasabbá nőtt, ezáltal pedig egyre inkább Isten egyenrangú ellenfelévé kezdett válni. Az éhínségekben, a mind nagyobb társadalmi különbségekben, az egyre több­ször kibontakozó járványokban tehát a Sátán művét vél­ték felfedezni. Azét a Sátánét, aki ekkoriban már bizonyos emberek és közösségek szemében a természetes szabad­ság, illetve a fennálló feudális renddel szembeni ellenál­lás jelképévé is növekedett. Emiatt a kialakult társadalmi viszonyokkal való szembeszegülés szinte minden formá­ját ekkortól már mint a sátán művét üldözték, és ennek megfelelően kegyetlenül meg is torolták. Szinte minden másság gyanússá vált, így azok a főként leányokhoz, as­szonyokhoz köthető vajákos eljárások, népi varázslások is, amelyek eredetileg csak a mindennapok össze jövetelei közé tartoztak. E gyanakvás következtében alakult ki a bo­szorkányok súlyosan ártó hatalmába vetett hit, amely rö­vid idő alatt olyan erőssé vált, hogy az egyház hivatalosan is üldözni kezdte, és boszorkányperek sokaságával félem­lítette meg a falusi lakosságot.


A boszorkányok a középkori felfogásban az ördög sze­retői lettek, akiknek testébe az ördög érzéketlen és vérte­len bélyeget sütött, miáltal végleg a gonosz hatalmába ke­rültek. A boszorkányok az ördögökkel és más démonikus lényekkel kötött szövetségük révén jutottak tehát termé­szetfeletti képességeikhez, amelyek révén mindenféle go­nosz varázslást és bűbájosságot véghez tudtak vinni. A kö­zépkor világképe a boszorkányságot a bűnös, tévelygésnek minősített szexualitással, így például a vérfertőzéssel, faj­talansággal vagy szodómiával is társította. Ennek megfele­lően a boszorkány főként a női nem destruktív, romboló oldalát testesítette meg, és ezért számos fallikus szimbó­lumot kapcsoltak hozzá. Mindebből fakadóan a népi hie­delemvilág a boszorkányokat elsősorban nőként, hol Csá­bító szépségként, hol pedig ronda, vén öregasszonyként jelenítette meg. A boszorkányok természet feletti képessé­geinek egyik legmeghatározóbb tulajdonságaként azt az alakváltozási képességet tartották számon, amelynek so­rán sokak szerint a legkülönbözőbb természeti formák­ban - állat vagy más ember bőrébe bújva, esetleg a go­nosz szellemi erőket megtestesítve - egyszerre több he­lyen is jelen tudtak lenni. A legendák és mesék boszor­kányhőseiről az alakváltozási képességük és az ördögök­kel való nemi kapcsolatuk alapján szőtték azokat a törté­neteket, amelyekben a boszorkányok a sárkányok anyja­ként, az ördög öreganyjaként vagy éppen vasorrú bába­ként jelentek meg. Mivel a boszorkányokat a mindennapi emberek között elvegyülő, küllemre felismerhetetlen lé­nyeknek tartották, ezért leleplezésüket csak alakváltozás, vagy rontási tevékenységük közben tartották fehetséges­nek. A néphit a mágikus erővel rendelkező boszorkányok­kal szembeni védekezésként rontás elhárítását célzó eljárásokat alakított ki. A boszorkányok rontását volt hivatva megakadályozni többek között a bejárati ajtóra szögezett lópatkó, a küszöb alá elásott béka, az udvaron varázskör­ben szétszórt magok, vagy az ajtófélfára kiszögezett piros színű posztódarabkák.


A SÁTÁN MARKÁBAN


A boszorkányokkal szemben hangoztatott egyik leggyako­ribb középkori vád az ördögökkel és más démonikus lé­nyekkel való szövetségkötés, illetve nemi kapcsolattartás volt. Ezért érdemes megnéznünk, hogy e korszak embere milyen természetfeletti képességekkel rendelkező lényeket tartott számon. A középkornak a kereszténységből táplál­kozó népi hiedelemvilága a szörnyeket nagyjából három nagy csoportra osztotta. Az első csoportot az eleve túlvilági és testetlen lények alkották, a másodikat a túlvilágról a földi életbe testi valójukban is átjárni képes átmeneti alakok je­lentették, míg végül a harmadik csoportba az olyan e világi szörnyek tartoztak, amelyek emberi alakváltozásból jöttek létre. Ez utóbbiak közé sorolták a boszorkányokat is. A fé­lelmetes, természetfeletti erőkben, lényekben való hit na­gyon gazdag és kiterjedt hagyományokra épült, amelyek­nek a gyökerei egészen az ókori egyiptomi mitológiáig, illet­ve az ókori görögök irodalmáig nyúltak vissza.


Maga a démon szó a görög daimoni kifejezésből ere­deztethető, és valamilyen szellemi erőt, illetve természet­fölötti lényt értettek alatta. A korai mitológiákban a démo­nok még leginkább olyan anyagtalan és túlvilági létformát testesítettek meg, amely képes volt befolyásolni az embe­rek jellemét, ezen keresztül az egész viselkedését. Az em­beri természet jó vagy rossz irányba fordulása alapján egy­aránt ismertek jó és rossz démonokat, vagyis szellemi erőket. A későbiekben azonban a démon kifejezéshez egyre több negatív tartalom kezdett társulni, és emiatt már néhány évszázad elteltével egyértelműen a gonosz, vagy rosszindulatú szellemek megnevezésére kezdték el használni. Így váltak tehát a képzelet világában a démo­nok olyan lényekké, amelyek az emberekre bajt, nyomo­rúságot és szerencsétlenséget hoznak. A démonoknak tu­lajdonított magasabb szellemi erőt képesnek tartották ar­ra, hogy bizonyos embereket a saját hatásuk, hatalmuk alá vonjanak, és ezzel a maguk szolgálatába állítsák őket, aminek következtében azután ők is gonosszá és kegyet­lenné válnak.


Mivel a démonokat eredetileg szellemi erőként fogták fel, ezért kezdetben fizikai tulajdonságokat egyáltalán nem tulajdonítottak nekik, vagyis testetlenek voltak. Ez azonban nem jelentette a hiedelemvilág szerint azt, hogy az emberek valamilyen formában ne tudták volna érzé­kelni őket. Már a legkorábbi mítoszok, legendák és mesék világában is a démonok megjelenését különböző hang- és fényhatások kísérték, esetleg erős szél, vagy ijesztő árnyak és körvonalak. Ezek az idők során egyre határozottabb formákat kezdtek ölteni az emberek képzeletében, így a démonok egy része már fizikai, anyagi formában is képes volt megjelenni. Ez a testiség például megvalósulhatott oly módon, hogy a démon más testébe bújt, vagyis elbirto­lkotta valamely természeti lénynek - állatoknak, embe­reknek, időjárási és más természeti folyamatoknak, illet­ve jelenségeknek - a testét vagy fizikai állapotát. Ezt oly módon is megtehette, hogy saját testet teremtett magá­nak, így jelentek, jelenhettek meg a földi létben a külön­böző szörnyalakok, illetve szörnyszülöttek.


A zsidó vallás volt az első, amelyik a démonokat már egyértelműen a gonosz erők közé sorolta, és olyan hatáso­kat tulajdonított nekik, amelyeknek célja főként abban állt, hogy az embereket eltántorítsák a hitüktől, illetve az Istennel kötött szövetségűktől. A démonoktól való rettegés és együttes fellépés egyfajta közösségmegtartó erőt is je­lentett körükben. A zsidók az embereket megnyomorító, az életüket megkeserítő démonokat hatásuk szerint kü­lönféle nevekkel illették. Sátánnak nevezték el a vallással szembeszegülő erőt, Belialnak a különböző perverziók, il­letve a sötétség és megsemmisülés szellemét, valamint Mastemának a gyűlölködés és ellenségeskedés szellemét. Mindhárom gonosz fődémon képes volt az embereket megtéveszteni, például alakváltozással, megrontó varázs­lással, vagyis boszorkánysággal. A keresztény vallás a zsi­dó hagyományokra építve a démonokban már olyan a bűnbeesésük miatt elbukott angyalokat látott, akik hallat­lan intelligenciájukkal képesek kifejteni az ártó tevékeny­ségüket. A középkor folyamán a démonokat egyre inkább a hét főbűnnel kezdték el azonosítani, és egy bonyolultan hierarchikus rendszert állítottak fel róluk. A reformáció, vagyis a XVII. század korára a következő tipizálás alakult ki velük kapcsolatban: Lucifert a büszkeséggel, Mam­mont a fösvénységgel, Azmodeust a bujasággal, Sátánt a haraggal, Belzebubot a mohósággal, Leviathánt az irigy­séggel, míg végül Belfegort a restséggel azonosították.


A középkorban az európai népi hiedelmek, legendák és mesék körében is általánossá vált a démonokba, illetve azok ártó és pusztító erejébe vetett hit, amelyeken min­denféle mágiával igyekeztek úrrá lenni. Különösen nagy szerepe lett ebben a szómágiának, vagyis a különböző mágikus szövegeknek, ráolvasásoknak, imáknak és fohá­szoknak, amelyektől azt remélték, hogy így távol tudják tartani maguktól a gonosz erőket. A szómágiát azonban ártó szándékkal is használni lehetett, hiszen a különböző átkok szórásával az emberek a különböző gonosz erőket igyekeztek ráhozni ellenfelükre. A boszorkányok egyik legfőbb erősségének éppen a szómágiát, az átokhozó tevé­kenységet tartották, ezért minden olyan leányt vagy asszonyt a boszorkányság gyanújába kevertek ekkoriban, aki valamilyen okból magából kikelve káromkodott. A néphit szerint a démonok szabadon járkálnak át a földi élet és a túlvilág között. Sok olyan történet is született, amelyek szerint, ha valakinek nyitva felejtik a koporsóját, és azon átugrik egy fekete macska, vagy átrepül felette egy denevér, esetleg egy bagoly, akkor ezekbe az állatokba be­leköltözik a gonosz. Ezért tartották bizonyos vidékeken, főként Kelet-Európában a fekete macskákat, a denevére­ket és a baglyokat a démonok rejtekhelyeinek. Nem volt szabad tehát a koporsókat még véletlenül sem fedetlenül hagyni, mert akkor a gonosz, az ördög ezeknek az állatok­nak a képében rögtön megjelent.


A görög nyelvben Diabulosznak nevezett Sátán jelen­téstartalmát általában ellentmondó, szembeszegülő érte­lemben szokták használni. Asatan kifejezés héber eredeti­je viszont még "az ellenség" jelentést hordozta magában. A Jób könyvének bevezetőjében megjelenő Sátán még az Is­ten fia volt, és az ő engedelmével kísérthette meg az embe­reket, mert az Úr így akarta próbára tenni az általa terem­tett emberi lények jámborságát. Az Ószövetség későbbi fejezeteiben viszonta Sátán már így jelent meg, mint az iste­ni harag megtestesítője. Ezt követően több fejezetből egy­szerűen eltűnik a Sátán alakja, majd a Krisztus megjelené­sét megelőző Énok könyvében az a legenda fogalmazódik meg vele kapcsolatban, hogy a Sátán, miként az ördögök is, olyan angyal, aki a büszkesége, Istennel szembeni rátarti­sága miatt bukott el. Itt a Sátán már az ördögök királyaként jelenik meg, és az ő vezetésével ezek az ördögök bálvány­imádásra csábítják az embereket - ezek közé tartoznak azok a földi asszonyok is, akik nemi kapcsolatra lépve az ördögökkel boszorkányokká változnak -, aminek követ­keztében azután újabb és újabb démonokat nemzenek, és végül az örök kárhozatra jutnak.


Végeredményben elmondható tehát, hogy a Sátán olyan ördögi teremtménynek tekinthető, aki az ősi míto­szok világfelfogásában a jó és rossz küzdelmében a sötét és pusztító erőket testesíti meg. Ebből fakadóan a keresz­ténység hite szerint a Sátán nem más, mint egy olyan, az isteni jóval szembeszegülő gonosz teremtmény, ami ké­pes az emberek megrontására, vagy éppen elpusztítására, mégpedig azért, mert az embereknél magasabb rendű in­telligenciával rendelkezik. A gonoszt megtestesítő Sátán ugyanakkor mégsem mindenható, hiszen mégiscsak az Isten engedte meg számára, hogy kísértéssel az embere­ket bűnbe vigye, akik azonban Isten kegyelmében bízva, ha akarnak, képesek lehetnek ellenállni neki. Azok pedig, akik képesek a Bibliában elég gyakran őskígyónak, a halál angyalának vagy a hazugság atyjának nevezett Sátán hatal­mával szembeszegülni, azok a hit szerint erényesebbé és boldogabbá válnak.


A Sátán alakja az Újszövetségben Jézussal szemben, az antikrisztus megtestesítőjeként jelenik meg, akinek hatalmát csak a Messiás jósága képes legyőzni. János evangéliumában Krisztus és a Sátán harca egyben a vilá­gosság és a sötétség birodalma közötti harc is. A jó keresz­tény ebből következően elsősorban az imádság erejével és az Istenbe vetett erős hitével képes szembeszállni a go­nosz félelmetes, rettenetes hatalmával. A bűnös életet élők számára azonban a Sátán egy olyan szörnyű világot tud megteremteni, amelyben a bűnt erénynek, a rosszat jónak és a tévedést igazságnak láttatja. Az igazság és a jó­ság látszatát keltve ugyanis teljes életet ígér az áldozatai­nak, miközben azonban a teljes tévedésbe, végül pedig a halálba taszítja őket. A Bibliában az Isten küldötteit an­gyaloknak nevezik. Az angyalok Istennek olyan teremtmé­nyei, akik tiszta és személyes szellemi lények. Elvben tes­tetlenek, ám Isten akaratából képesek emberi testben is alakot ölteni. A világ teremtésekor Isten az angyalokat a náluk alacsonyabb rendű emberek szolgálatára rendelte. A jó angyalok vállalták, és az Úr akaratának megfelelően el is látták ezt a szolgálatot. Ezek közé a jó angyalok közé tar­toznak a Biblia által név szerint említett Mihály, Gábriel és Rafaél arkangyalok is. Voltak azonban olyan rossz angya­lok is, akik nem vállalták el ezt a szolgálatot, vagy szolgá­latukat olyan hanyagul és hamisan látták el, hogy maguk­ra haragították ezzel al Istent. Ők lettek a bukott angya­lok, akiket más néven démonoknak, vagy gonosz lelkek­nek neveznek. A bukott angyalok legismertebbikét a Bib­lia Lucifernek (jelentése: világossághordozó) nevezi, és ő a gonosz lelkek megtestesítője. Maga Lucifer is eredetileg testetlen, de képes a földi megjelenésre. és az ilyenkor magára öltött alakját nevezik ördögnek. Mindebből az kö­vetkezik, hogy a Sátánt, Lucifert és az ördögöt nyugodtan tekinthetjük ugyanannak, vagyis egy olyan gonosz, démonikus alaknak, amely megrontja és elpusztítja a bűnös életet élő, tévelygő embereket. A néphit szerint Lucifer legfőbb szövetségeseinek a földön a boszorkányok számí­tanak, hiszen ők Lucifer jegyesei, és nászukból burjánzik el az egész világon a gonosz.


ÖRDÖGI KÁPRÁZATOK


A boszorkányhiedelmek egy része szoros összefüggésbe hozható a sötétség világához kapcsolódó mítoszokkal. Az emberek ősidőktől fogva rettegtek az ismeretlentő, és az azt megtestesítő éjszakától. Az éjszaka leple alatt támadó fizikai és szellemi erőket gonosznak és különösen veszé­lyesnek tartották, mert az ember a sötétben elvesztvén tá­jékozódási képességének egy jó részét nem tudhatta, hogy milyen formában és honnan tör rá hirtelen a baj, ezért ezektől különösen védtelennek érezték magukat. Már az ókori világkép élesen szembeállította egymással a fényt és a sötétséget, oly módon, hogy a fény az életet adó forrás, a termékenység, ezáltal pedig a földi élet, míg a sötétség a gonosz és pusztító erők, vagyis a halál és a túlvilág szim­bólumaként jelentek meg. A középkor világában a sötét­séget a Sátán uralja, és az ő gonosz erői: a démonok, a li­dércek, az ördögök és a boszorkányok a sötétség leple alatt űzik gonosz, varázslatos és természetfeletti praktiká­ikat. Ezek miatt különösen nagy jelentőségre tettek szert a sötétség mítoszaiban az éjfélhez, valamint a teliholdhoz kapcsolódó hiedelmek. Éjfélkor indulnak útjukra, illetve vadászatukra a démonikus erők, ekkor aktivizálódnak avérengző vadállatokká átváltozni képes emberek, éjfélkor kelnek ki sírjukból a vérszívó vámpírok, hogy újabb áldo­zatok után nézzenek, és természetesen ekkor űzik förtelmes, mérgező varázslataikat a boszorkányok is.


A démonikus lények közül a leggonoszabbnak és legrútabbnak tartott ördögökkel kapcsolatos népi hiedel­mek mélyen beleivódtak a középkori vallásos emberek világképébe. A népi mitológiákban az ördög általában egy alvilági, a pokol bugyraiból váratlanul előlépő, majd oda saját akaratából visszatérni tudó lényként jelenik meg. E legendák szerint képes bármikor emberi alakban megje­lenni, de az emberek két árulkodó jelről mégis felismer­hetik. Az ördög egyik ilyen ismertetőjegye a fején látható dudorok, vagy tömpe szarvak, a másik fő ismertetőjele pedig a lábain lévő paták. A kereszténység korai szaka­szában az ördögöket még csak állati alakban jelenítették meg, lehettek például kígyó, sárkány, béka, denevér, medve, oroszlán vagy majom alakúak. Az európai kultú­rában a legkorábbi ember alakú, szárnyas ördögábrázo­lások a Bizánci Császárságban készített ikonképeken je­lentek meg a X. században. Ezután hamarosanaz egész európai keresztény művészetben elterjedtek az ember alakú ördögábrázolások, emellett azonban a fantázia szülte szörnyalakok egész sora is napvilágot látott. A leg­jellegzetesebb képeken az ördögöket keselyűcsőrre em­lékeztető horgas orral, állatinak tűnő hegyes füllel, gör­bült szarvakkal, denevérszárnyakkal, karmos vagy patás végtagokkal, bojtos állatfarokkal és többnyire fekete szí­nű szőrös testtel ábrázolták.


A mondák ördögei olyan cselekvő és büntető lényekké váltak, amelyeknek fő célja az emberek megrontása, megszerzése, majd elveszejtése volt. A néphit szerint, ha egy ember bűnbe esik, akkor azon nyomban megjelenik neki az ördög, és ha nem bánja meg azonnal az elkövetett go­noszságát, akkor képes a bűnbeesettet testestül-lelkestül magával ragadni, illetve a saját szolgálatába állítani. Az ör­dögök sokan vannak, ezért minden bűnt szinte azonnal észrevesznek, és ki is használnak. A büntetések formáit és mértékét általában a főördögök szabják meg, míg a büntetéseket a neki alárendelt helyzetben lévő ördögök (ördögfiak, kisördögök) hajtják végre. A népi hiedelemvi­lág felfogása szerint az ördögök egy másik alapvető fimk­ciója a halottak őrzése volt, aminek során a bűnbe esett, majd elhunyt emberek lelkeit levitték a pokolba. Egyes ősi pogány nézetek nyomán a kelet-európai hitvilágban a má­gikus erejű kovácsok mintájára az ördögöket kénkőbű­zösnek és sántának, míg más elképzelésekben a démoni­kus világhoz kapcsolódóan járásukat ló- vagy lúdlábsze­rűnek gondolták. Voltak olyan mondák is, amelyek tudni vélték, hogy az ördögök tojásból kelnek ki, és bármilyen alakba képesek belebújni, kivéve persze a keresztényi ár­tatlanságot jelképező galamb és bárány alakját. Ehhez kapcsolódtak azok az elképzelések is, hogy az ördögtojá­sokat a boszorkányok szülik, és éjfélkor keltik ki őket, szaporítva ezzel a gonoszt.


A középkor hajnalán a keresztény felfogásban kiala­kult egy olyan nézet is, hogy Krisztus kereszthalála az ör­dögnek fizetett váltságdíjnak tekinthető, amely révén Jé­zus felszabadította az embereket az ördög pusztító hatal­ma alól. A katolikus szemlélet szerint az ördög hatalmá­ban lévőkből Krisztus nevével űzték ki az ördögöt. Ezt az egyházi felfogást exorcizmusnak nevezik. A középkor so­rán egyre inkább meghonosodott az ördögökben való hit, aminek következményeként a népi hiedelmek és babo­nák mind nagyobb, és mind természetellenesebb hatal­mat tulajdonítottak nekik. Az egész Európában elterjedt népi hiedelmek szerint az ördögök nemcsak személyes megjelenésre voltak képesek, hanem maguk helyett ap­róbb, illetve náluknál alsóbb rendű szellemeket is rá tud­tak az emberekre küldeni, ilyenek lehettek például a li­dércek, a manók, a boszorkányok, a koboldok és a tör­pék, vagy esetleg a gonosz tündérek. A keresztény hitvilág­ba mindezek ellenére mégis mélyen beleivódott az is, hogy bár létezik az ördögök által igazgatott kénköves po­kol, annak minden szörnyűséges kínjával együtt, mégis Szűz Mária közbenjárásával és az egyház segedelmével az ördögnek lelküket eladó elkárhozottak is megmenekül­hetnek a pokol szenvedéseitó1. Dante az Isteni színjáték című művében az ördög három arcát a Tehetetlenségben, a Tudatlanságban és a Gyűlöletben látta, és ezt a Szenthá­romság ellentéteként mutatta be.


A katolikus Felfogásban az emberek egy részét azért volt képes megszállni az ördög, mert az Isten magukhoz fogadását megzavarta a bűn, és ezért a rossz foglalta el az ilyen emberek lelkében azt a helyet, ahol egyébként az Is­ten szeretne lakozni. A boszorkányokkal is ez történt, vagy­is eladták lelküket az Ördögnek. Jézus Krisztus azért jött el az emberek közé, hogy megszabadítsa őket ennek a bűnnek és a rossznak az uralma alól. Jézus tehát démo­nokat űzött ki, vagyis a gonosz lélektől megszállott embe­reket szabadított meg, azért, hogy helyet teremtsen ben­nük Istennek. A katolikus egyházban folytatott exorciz­mus Jézusnak ezt a példáját követi, azáltal, hogy az imád­ság erejével kiűzi az ördögöt, és ezzel együtt minden bűnt az emberek lelkéből. Az 1673-ban elfogadott A Katolikus Egyház Katekizmusa így ír minderró1: "Az (.. .)ördög­űzés a gonoszlelkek kiűzését célozza, vagy a rnegszál­lottságtól akar megszabadítani, és ezt Jézus lelki hatal­mával teszi, amit Ő az Egyházra bízott. " Ez a katekiz­mus már pontosan megnevezte azt is, hogy mit jelent az Ördög által megszállottnak lenni: "Ha valaki nagy szám­ban használ ismeretlen nyelvekből származó szavakat, vagy megérti azokat, távoli vagy rejtett dolgokról tud, képességeit meghaladó erőről tesz tanúságot, s mindezzel együtt heves ellenállást tanúsít Istennel, a Szűz anyával, a kereszttel és a szentképekkel szemben. " A ördögűzés a katolikus egyháznak abban a hitében gyöke­rezik, hogy a Sátán és a gonosz lelkek léteznek, és olyan káros befolyást gyakorolnak az emberekre, mint amilyen a megtévesztés, a kétszínűség, a hazugság és a zűrzavar. A boszorkányság üldözése is éppen ezeken az elveken nyu­godott, hiszen a boszorkányokat megszállottaknak és ör­dögieknek tartották.


A keresztény tanítás szerint minden hívő a keresztelé­sekor meghívást kapott az életszentségre, és ezért minden emberben teremtettsége okán jelen van az Isten képmá­sa. Ezt az Istenhez való hasonlóságot az ősbűn, valamint a személyes bűnök elhomályosították, de a tökéletességre törekvő ember hősies példamutatásával és szeretetével képes felragyogtatni magában, és ezzelszentté válhat. A keresztény szentek iránti tisztelet és elismerés tehát visszaszármazik a Teremtőre, aki minden szentség ősfor­rása. A kereszténység szentjei közül sokan voltak olyanok, akiket megkísértett az ördög, de szembeszálltak vele, ké­pesek voltak azt környezetükből elűzni, és csodatételeik­kel híveiket Istenhez közelebb hozni. A katolikus egyház szentjeinek ördögmegkísértési legendái közül Szent Anta­lé vált a legismertebbé, és a leggyakrabban megörökítetté. Az érett középkorban az ördögökkel kapcsolatos népi hie­delmek és az egyházi tanítások abban a tekintetben külö­nültek el leginkább egymástól, hogy míg a népi hiedel­mekben a gonosz konkrét alakot öltve végezte ártó tevé­kenységét, addig az egyházi tanítások szerint az ördög alattomosan, a szellemet megszállva tette ellenszegülővé a keresztény hittel szemben a kiszemelt áldozatát. Ez utóbbival párhuzamosan tűnt fel a boszorkányperek ira­taiban a kétszínűség és az alattomosság vádja. ( Pivarcsi István)



Magyar boszorkányok:
Magyarországon 1565-ben volt az első, 1756-ban az utolsó boszorkányper. Ezen időszak alatt 554 bírói ítélet született, melyből 192 halálos volt.

Az utolsó nagyszabású boszorkányperre Szegeden került sor 1728-ban, amikor is 13 embert égettek el a Boszorkány-szigeten. Azzal vádolták a "boszorkányokat", hogy miattuk nem volt elég eső, csak jégeső, amely elverte az összes termést. Úgy gondolták, hogy ez nem lehetett Isten tette. Azt kívánták bebizonyítani, hogy a 13 vádlott a törököknek adta el az esőt.

Mária Terézia 1755-ben betiltotta a boszorkányüldözést, amely egyre nagyobb kereteket öltött. Akár egész falvakat is elpusztítottak egy-két boszorkány miatt. Sokszor néhány gyerek vádja alapján ítéltek el akár keresztény embereket is. A perek többsége politikailag is motiválva volt. Ezután a boszorkányok bujkálni kezdtek, titokban tartottak gyűléseket egy-egy tisztáson. Próbálták ápolni a hagyományokat, így végül tovább élhetett eme vallás.