Sellők története

       




BEVEZETÉS A SELLŐK MÍTOSZÁBA:



A sellők a tengerjáró férfiak, és a partoknál lakó halászok kultuszából születtek; majd történetük az egész kontinensen elterjedtek.






 A közhiedelemmel ellentétben hableányok nem csupán a tengerekben létezhetnek. Folyókban, és nagyobb tavakban egyaránt belehelyezhették ezeket a meselényeket az emberek. Nálunk is voltak sellőmítoszok, amik a Balatonban élő hableányokról meséltek.
Általában, a halászok hálójába akadt gyönyörű halleányzókkal kezdődtek ezek a regék, amiben az elengedett, hálás vízi tündér, olyan horgászeszközt ajándékozott a halászlegénynek, amivel élete végéig bőséges lett a halfogása.
- Van a Tisza vízi lányairól szóló históriák is, bár ezek közel sem olyan népszerűek, mint a Magyar-tenger legendás lényei.


- A sellő egyéb megnevezései: szirén, hableány, vízi tündér, vízi nimfa, vízi(tengeri) szellem.



Régi (eredet) mítoszaik:
- Ie. 5000 táján , Babilóniában élt egy legenda, miszerint egy félig hal, félig emberi lény - név szerint: Oannes (Óannész) – kijött nappal a tengerből, és  tanította a közelben élő halászokat. Esténként viszont visszatért lakhelyére, és, csak másnap reggel jött elő ismét. Mivel egyaránt volt hal és emberi feje, képes volt kommunikálni a parton élőkkel; valamint szabadon sétálhatott a szárazföldön is, mert halfarka alatt, emberi lábakra hasonlító végtagokat is viselt. Nem tudni pontosan, hogy mi történt Oannesszel, de egy idő után már nem jött el a halászok közé. Talán meghalt, talán megsértődött az emberekre, és ezért tűnt el; nem tudni pontosan; ám az biztos, hogy soha többé nem látták.
- Hasonló jóságos sellőről olvashatunk egy szír legendában, amiben egy halfarkú istennő: Atargatisz(más néven Derketo) szerepel. Kezdetben ő is az emberek javát szolgálta. Bár elterjedtebb az a mítosz, miszerint, férfiak csábított el szépségével. Az a halandó, aki meglátta, reménytelenül beleszeretett.





- Az ókori görög mitológiában, azonban a sziréneket, nagy, szárnyas, gyönyörű madárnő alakoknak ábrázolták, akik dallamos énekükkel az őrület határára kergették a tengerjáró férfiakat. A matrózok elvesztették az eszüket, a lágy szopránhangoktól, miközben a hajójuk a végzete felé siklott tovább. Zátonyra futásuk után, a sirálytestű asszonyok lecsaptak a félholt, vagy elhunyt testekre, s lassan lecsipkedték róluk a húst (egyes történetekben a vérüket is megitták).
Aztán a madártestű asszonyok hárpiákká (Hárpia: asszonyfejű és ragadozó-madár testű szörnyeteg) váltak, akiknek már korán sem volt olyan gyönyörű a hangjuk, mint a sziréneknek, viszont, ők is előszeretettel csaptak le az emberekre.

- A középkorban, viszont a sirályasszonyok (szirének) elvesztették a szárnyaikat, és helyette hosszú és erőteljes halfarkat kaptak. Ellenben gyönyörű arcuk és hangjuk továbbra is megmaradt.

- Néhány kelta mitológia lehetségesnek tartotta, hogy a sellők és az emberekházasságot kössenek. Egy híres legenda szerint, egy angol halász meglátott néhány fiatal lányt, akik a parton játszadoztak és énekeltek. A legszebb szüzet, azonnal el is rabolta a „nővéreitől”, és megkérte a kezét. A lány igent mondott neki, azzal a feltétellel, hogy a férfi sosem nézheti meg őt fürdés közben. (A halász elfogadta a nő óhaját.)
A sellő, ember házasság évekig kitartott, szerelemben és boldogságban éltek; ám a férjet nem hagyta nyugodni a felesége titka. Ezért egy nap kileste, amint asszonya fürdőt vesz; és azt vette észre, hogy a fürdődézsában a nő lábai helyett, egy hosszú, zöld kígyófarok tekereg. A halász megdöbbenő hangjával leleplezte magát, sellővé vált felesége előtt, aki megharagudott rá, és pillanatok alatt eltűnt a szeme elől.




Fókanők
Egy másik, germán legenda, viszont arról számol be; hogy az északi tengerekben élnek olyan fókák, akik valójában nem is igaziak. Ezek a lények valójában, gyönyörű, tengeri boszorkányok, akik ha különleges fókabőrüket magukra terítik, akkor igazi fókákká válnak. Ám ezek az asszonyok a szárazföldre is szeretnek kilépni. Ezért éjszakáként levetik varázslatos prémjüket, és a parton múlatják az időt.
A halászok úgy tartják, hogy ha ezeket a gyönyörű asszonyokat megijesztik, akkor azok gyorsan magukra húzzák a fókabőrüket, és átváltozva eltűnnek a tengerben. Ám, ha előtte a férfi ellopja az egyik varázslatos prémet és, úgy elrejti, hogy az asszony ne találjon rá; akkor a boszorkány közönséges halandóvá fog változni. Ilyenkor az erejétől megfosztott szépséges nő, gyengeségéből fakadóan, kénytelen férjhez menni a „tolvajhoz”. A halász viszont, csak úgy tarthatja maga mellett az asszonyt, hogy nem árulja el a fókabőr rejtekhelyének a titkát.
Míg a felesége, a nő próbálja megkeresni a varázslatos prémjét. És ha a férje nem rejtette el jól, vagy gyengeségében, elárulja a „bőr” titkos helyét. Az asszonya megkeresi azt, és egy szó nélkül el fogja hagyni férjét. Viszont, ha a férfi turpissága rejtve marad, felesége haláláig vele marad, sőt még gyermekekkel is megajándékozhatja őt. Akik természetesen, ugyanolyan hallandók lesznek, mint ő.

Általánosságban a sellőkről:
 - Érzékszerveik: Kiváló a hallásuk és a szaglásuk. Szemük, pedig tökéletesen alkalmazkodott a víz alatti, homályos közeghez.
Táplálkozásuk: nemigen esznek hínárt, csak akkor, ha nincs más élelmük. Általában ragadozók, halakat zsákmányolnak. (Sőt a gonoszabbak, a matrózokat is megtámadhatják.) Ha emberré vállnak, akkor minden emberi étket képesen megenni.
Ruhájuk: Legtöbbször meztelenek. Viszont előszeretettel hordanak ékszereket. Kagylókat (a nőknél ez lehet melltartó is) gyöngyöket, és csigaházakat láncra fűzve viselnek; esetleg a hajukba fonják.
Szaporodásuk: a nők, ha emberként élnek, úgy szülnek, mint az emberasszonyok. Viszont a víz alatt, feltételezhető, hogy ikrával szaporodnak.


- A újvilágba igyekvő matrózok is rengeteg sellőt vélek látni Amerika partjainál, akik delfinekkel játszottak, és vidáman sütkéreztek a zátonyokon. Nem csoda, hogy még a királyi udvar érdeklődését is felkeltették ezek a lények. A nemesek vágytak arra, hogy láthassák a sziréneket (vagy legalább a tetemüket); ezért hatalmas összegeket öltek abba, hogy valaki felkutassa ezeket a meselényeket.



A kiábrándító valóság:
- A Felvilágosodás korában (és még napjainkban is) számtalan sellőtetem került elő, melyet előszeretettel adtak el. Ezek a „szirének” azonban nem a természet „alkotásai”, hanem a preparátorok fantáziájának, illetve ügyes kezeinek a művei voltak. Amik általában, majom, illetve különböző halfajták (általában ponty) összeillesztésével készítettek. A vándorkiállításokon előszeretettel mutogattak, mint kuriózumot. Így a városlakók többség természetesen nem vonta kétségbe a hableányok a létesét, hiszen a „holtestek” minden kétségüket eloszlatták.
- Aztán szárnyra kapott az az elképzelés, hogy a sellők lamantinok, rozmárok, illetve fókák, akiket az emberek fantáziája alakított át hal-leányokká. Ebből kifolyólag, igencsak lecsökkent a tudósok érdeklődése ezek iránt a lények iránt.


A mítosz mégis fennmaradt:
Hiába volt a tudományos bizonygatás; - a matrózok, elbeszélésük szerint - továbbra is találkoztak a sellőkkel.
Erre a legjobb példa, egy az Oroszország partjainál hajózó, kapitány bejegyzése a hajónaplójába: „Ma, az egyik matrózunk, sellőt látott.” - Melyet, a rákövetkező nap, egy másik bejegyzés követ: Közvetlenül a hajó mellett egy sellő úszott el. Női felsőteste volt, sápadt bőrű hátát, pedig hosszú, fekete haja takarta. A teste delfinfarokban végződött; ami olyan foltos mintázattal rendelkezett, akár a makréláké.



A kis hableány:
Andersen, a „Nagy Mesemondó” híres történetében egy hableányról olvashatunk, aki beleszeretett egy emberbe, akit egy vihar alkalmával mentett ki a tengerből. A férfi nem ismerte meg megmentőjét, mivel a hableány elmenekül, amikor a helyiek kisietnek a partra. Köztük volt egy lány is, akit a férfi a megmentőjének vélt, ezért udvarolni kezdett neki.
A hableány, viszont napról napra búslakodott, és a férfi után vágyakozott; végül üzletet kötött egy tengeri boszorkánnyal, és egy kis időre emberlábai nőhettek. Ki is került a partra, viszont elveszti a hangját (ezzel fizetett a varázslatért), így nem tudja elmondani az imádott férfinak, hogy ki ő valójában.
Bánatát csak fokozza, hogy szerelme el akar venni egy másik lányt. Miközben a hableány szárazföldön tölthető ideje vészesen a végéhez közeleg. Nővérei (akik kapcsolatba tudnak lépni az átváltozott hableánnyal) megpróbálnak a segítségére sietni, mivel nem akarják, hogy húguk egy ember miatt lelje halálát.
Egy varázstőrt adnak a kezébe, azzal a feltétellel, hogy a lány visszakaphatja eredeti alakját és halhatatlanságát, ha szerelme szívébe szúrja a pengét, még napkelte előtt. A hableány vívódik, nem akarja elveszíteni a férfit, viszont azt sem akarja, hogy másé legyen. Végül lemond a gyilkosságról, és elhagyja az alvó férfit.
A tengerben állva látja meg a nap első sugarait, amik habbá változtatják meggyötört testét. A buborékok, azután a tenger tajtékává vállnak, így emlékeztetve a tengerjáró férfiakat, miként tudják távollétükkel tönkre tenni a magányos lányok szívét.


Mai sellők:
A kis hableány – története kapcsán számtalan legenda keletkezett embereket megmentő vízi lényekről. A régi gonosz szirének helyét, egyre jobban kezdte átvenni a jólelkű vízi nimfák mítoszai. Akik meztelenül játszadoznak a tengerben, és kagylókkal fésülik hosszú hajukat.
Viszont maradtak még, olyan mítoszok is, amikben, a sellők gonoszak és elüldözik az öblökből a halakat. Sőt van egy legenda, miszerint, ha egy sellőt meglát egy ember, arra a szirén megharagszik, és vihart támaszt, hogy a halász odavesszen, még mielőtt kiköthetne a parton.

Nem csupán a nyugati mítoszokban vannak sellők. A keleti legendákban is előfordulnak, bár ott nem csak halfarokkal ábrázolhatják őket. Hanem szellemekként, vagy gyíkemberekként, esetleg hatalmas halként. Képességük közé tartozik: a vihar vagy az áradás keltése, esetleg a bő halhozatal előteremtése. Mivel, ezeket a lényeket, a helyiek istenekként tisztelik, gyakran áldoznak nekik, hogy a kegyeikben járjanak.







  
A fantasy is foglalkozik sellőkkel, a szép női hableányok mellé, már izmos férfiakat is kitaláltak.
Sőt a zöld uszony, más színezetet is kapott, mint pl. kéket vagy vöröset. És nem csupán közönséges halfarok létezik, hanem rákpotroh, vagy delfinuszony is.
Előfordulhat az is, hogy egy meghatározott időpontban, a sellők elhagyhatják vízi világukat, emberi lábaik nőnek, és megismerkedhetnek a földi élettel. Beleszeretni viszont nem szabad az emberekbe, hiszen a sellők halhatatlanok, és egy másik világban élnek.









A sellőmotívumok továbbra is megmaradtak. Képzeljük csak el a Vízöntő egyik zoodiákus ábrázolását, vagy a számtalan fürdősó és habfürdő flakon képét; amin hal-leányok fésülködnek, és a kézi tükrökben nézegetik magukat; esetleg visszamosolyognak ránk.
Lehet, hogy sellők mégis csak léteznek?